"Száműzték a levest a mesékből.Összegyűltek a gyerekek,és száműzték.Egyvalaki kelhetett volna csak a védelmére,egy "Bajszos" nevű magyar gyerek,de az éppen aludt.
Hát,most hova menjen a leves? Kifele! Takarodj!... kis híja,hogy ki nem lökdösték. Csak tekingetett szegény feje segélyt kérően erre meg arra. Az óramutatónak sem kellett. A papagájnak se. A papagáj ellensége a levesnek.De a levesbe mártogatott kenyeret , azt persze szereti. A cukrosat?-kérdezték a gyerekinkvizítorok. Ha mártogatni lehetne! Az még megmenthette volna a tányérjaikból és meséikből örökre száműzött levest. Mártogatni azonban tilos. Jól nevelt gyerek nem mártogat. Csurog a papagáj. A tejeskávéba vagy kakaóba mártott édeskenyérből több van a tollain, mint a csőrében. És a rúdon. Azon a félszigeten,ami egybeköti a fallal.
Világrészek háborúja ez. Minden földrész gyerekei a levesestányérok tartalma ellen. Látni sem akarják. Fintorognak,összehúzzák a szemöldöküket, behunyják a szemüket, összeszorítják a szájukat, elfordítják a fejüket. A szagát se állják. Ígéretek. Minden hiába. Kirándulások . Az is hiába. Új játékok. Hiába. Erőszakkal. Csak így megy, és még fújni is kell, hogy kihűljön , forró , forró , nem kell a tányérba a levesbe még így is nagy könnycseppek hulltak.
Pedig milyen finom is a leves! És hiába esküdöztünk annyit gyerekkorunkban, hogy soha, lassacskán megbékültünk vele. Bár nem teljesen. Kelletlenül, lelkiismeretfurdalással, talán csak mire megkopaszodunk, hiszen annyiszor állt égnek a hajunk a levesestányér előtt valaha. Igen , csak félig békültünk meg vele, és megvetjük magunkat, hogy idővel olyan "levesesek " lettünk, úgy vonzódunk már a leveshez.
Ki ne tudná elmondani, mi okból szegte meg gyerekkori esküvéseit és ígéreteit, és kezdte végül is kanalazni a levest, mintha a hajánál fogva húznák, mint mikor angyalhaj, csurgatott tojás van benne? Szükség vagy élvezet? Mi volt az oka? Az, hogy saját jószántából tette? Hogy először élhetett a szabadsággal? Biztos csak az, hogy a leves ellen valaha annyit kapálózó gyerek , egyszer Párizsban , már ifjúként szimatolni kezdett: illatos gőz áradt a fületlen csészéből, amely pereméig volt hagymalevessel.
Haha,de csak ezt az egyet!...-határozta el konokan, és kicsit bohémnek érezte magát, noha e téli cimbora után újabb levesek is lecsúsztak... a párizsi magyar vendéglők levesei, és köztük a híres gulyás.
A mennybéli hierarchiában e két leves az Arkangyalok szférájába tartozik. Uralkodnak. Parancsnokolnak. Annak pirított kenyérkockák jogarával, vékony sajtszálakból szőtt hermelinpalástjában , amik már nem is szálak, hanem húrok, egy nem pengethető, hanem lenyelhető hangszer húrjai. Emez pedig, a gulyás vagy gulyásleves vörösre festett , heves és goyai, csípős és csaknem gyújtogató.
Aki be kíván hatolni e levesek világába, annak az embernek nyomait kövesse, aki attól félvén, hogy szomjan halhat, folyadékot keresett, és amikor megtalálta, felötlött benne, hogy hiszen éhen is halhat, rohant máris a szilárd táplálék felé, majd odaérve habozva megállt, mert noha igaz,hogy ezzel csillapíthatja éhét, de a szomjan halás réme még mindig fenyegeti. Salamoni döntés született, keveréke folyékonynak és szilárdnak, egyszerre ehető és iható, vagy iható és ehető, a sorrend nem változtat az ember kettős szörnyű ősi félelméből , az éhségből és a szomjúságból született levesen. Ne folytassuk a történelmi fejlődést. A harmad- és negyedkorból maradtak ránk a csaknem tűz ráklevesek. A teknősbéka-leves. A levessé vált mélységes tenger. Meg a tarajak. Az újfajta szerelemgerjesztő kakastaréjok. Az összes harmad- és negyedkori leves meg mártás szerelemgerjesztő. Nagy zabálások és belső bugyborékoló fortyogás. A test levese és a test ördöge, kéz a kézben. Az Újházy-tyúkleves. Magyarországra kellett jönnöm, hogy megtudjam milyen, hogy megkóstolhassam. Nekem Magyarország a levesek országa. Reszkessetek porcogók! Agyhártyák remegjetek! Szellemei a koleszterinnek!...
Fejenkint egy kakas. Egy kakas sakantyústól, taréjastól, az egész kakaskodással ami belefér. De nem adunk receptet. Hogy miért nem? Mert az egyik receptet követi a amásik .És már a sarkunkat tapossák a hallevesek. A tömény-ízletesek. A legtöményebb-ízletesebb balatoni hallevesek. Vagy a vadhúsokra specializálódott vendéglők. Ebben Budapest vezet. Vadkan-leves, nyúlaprólék-leves, krokett módra megpirított húsgombóckák szarvasvagdaltból, vörös borban. Ez is leves. Gondol-e itt valaki is a consommé-ra, az erőlevesre? Senki. Száműzni innen ezt a szót, ahol tíz ujjal tépve esszük az erdei vadat , a nyulat, az agancskoronás szarvaskirály bordáját. A consommé-nak frakkszaga van. Reszket a csészében mint egy arany monokli. Eszébe sem jut itt senkinek, sem ő, sem egyéb diplomata levesek, ha előttük áll ez a levesestál, benne az enyhén savanykás őzmell. Se a consommé, se egyéb leves litániák, amelyek a magyar konyhában mind megízesedhetnek paprikával, borssal, levesek maradnak mindazonáltal.
Meghajlunk az íz előtt, más levest is ismerünk, például a francia potiront, de be kell vallanunk, hogy a magyar tökfőzelék finomabb, noha mindkettő a tök húsából készül. A tökfőzeléket az különbözteti meg a potirontól, hogy egy apró fűszer van benne, a kapor, és fanyar tejfel, ami oly zamatosan ízesít sok magyar ételt.
A potiron és a tökfőzelék mellett ott az amerikai ayote is , ez a tökféleség amit egyszerűen sós vízben főznek, vagy melasszal készítenek el halottak napjára.
És ha már csípi a szánk szélét a leves , hogy szóljunk róla említsük meg a magyar konyha találmányát , a gyümölcslevest. Hidegen tálalják. Legjobb a meggyleves, noha készülhet cseresznyével, vagy almával is. Édeskés , halvány rózsaszínű, mintha rózsákból készült leves volna.
Még egy gyöngy- leves a tarhonyaleves , ősi táplálék, a tarhonya az olasz metélt tészták családjából való. Ki tudja, talán éppen Marco Polo... csakhogy nem hosszú csíkokra szabdalják a tésztát, hanem szitán préselik át, tojásból és lisztből gyúrt pompás, ropogós golyócskák lesznek belőle.
Karácsony este dívik a borleves, egyik fajtája a puncsnak. Tojássárgája, bor, cukor és fahéj. Mária-fürdőben készül, utána jól fölverik.
Leves és bor-de hiszen kóstoltunk mi másik borlevest is, a vaddisznó-levest rózsabogyóval. Micsoda meglepő keverék! Magyarország a népek országútja volt ,életelemének, életörömének szerves részévé vált minden, ami eredeti, ami váratlan.
És e levesekben mindig ott lelhető az alkotóelem, mely magyaros ízüket adja: a paprika.
Egy régi, 1775-ben írott könyv, "A Virágok és Füvek Új Magyar Kertje" nevezi először paprikának azt a növényt, amelyet addig törött borsnak hívtak.
Alföldi Flatt Károly botanikus ,1800-ban a paprika útját végignyomozva, azt állította, hogy a törökök hozták be Magyarországra. Mások szerint a görög kereskedők árulták ezt a Balkán-félszigetről származó "török borsot".
A parasztok befogadják. Így jelenik meg mai formájában Szeged környékén, Alsó-Magyarországon. A szegedi Pálfi-testvérek fedezik fel, hogy ha a paprika ereit és magvait eltávolítják, héja megőrzi csípős, finom ízét, de csöppet sem éget.
A Szeged és Kalocsa környéki kertészek hozták létre a piros paprikát, a magyarok ma már világszerte ismert kedvencét.
Magyarországon népszerű lesz. A lábakon álló vagy tűz fölé akasztott, falusi bográcsokból indul hódító útjára egyre emelkedik rangban , és végül felkerül az urak asztalára is. Itt éppen ellenkezője történik annak, ami Európa egyéb részein történt, ahol a paprikát hét lakatra zárt kertekben, kolostorokban termesztették, nemeseknek és papoknak szánták ajándékul. Jól tudhatta ezt egy 1604-ben kiadott szótár szerzője, mikor így írta le a paprikát: "ritka növény,a gazdagok kertjeiben terem".
A "paprika", ami dél-amerikai fűszer , fogalmaink szerint nem tartozik a csípős fűszerek közé. Enyhe csípőssége nincs kapcsolatban élénkvörös színével. Aki látja és megtudja hogy csípős, nem eszik belőle. Tüstént azt hiszi, hogy a színe kapcsolatban van az erejével. Pedig nem ez a helyzet. Inkább arra szolgál, hogy kellemes szomjúságot keltsen, melyre a bor hűvössége kívántatik.
Megszámlálhatatlan a levesek fajtája ebben a csupa ötlet, csupa fantázia konyhában, és lángra gyúlt rózsavörös színük előre vetíti a "paprika" mennyi ízét.
Miguel Angel Astúrias ; Pablo Neruda : Megkóstoltuk Magyarországot
Előre szólok,figyelmesen elolvastam a kiírást! Értem én,hogy próbáljunk meg elrugaszkodni a mindennapi ízektől,a megszokott leveseinktől,de eszembe jutott a fenti írás,és ehhez nemigen passzol más leves,mint a gulyás.
Másrészt ha az étel nem is, az elkészítése mindig különleges,hiszen társasági esemény,jellemzően férfimunka a javából . És jó mulatság,persze.
Mint ahogy most is. Rég nem látott,kedves barátainknál nyaraltunk múlt hétvégén, ott a birtokon remek alkalom kínálkozott a főzésre.
Aprónépet a feleségek kíséretében kirándulni küldtük,(az igazsághoz híven hozzá kell tennem,hogy miután előkészítették a hozzávalók egy jelentős hányadát) mi pedig nekiláttunk.
Először is befejeztük az előkészítést a szabadtéri főzés nélkülözhetetlen hozzávalóival, úgymint:
Vágtunk fát, kerestünk a pincében barna és pilseni típusú söröket,előszedtük a holland szivarkát és indiai ,ébenfalevélbe csavart szűzdohányt.
A tűzrakás megy nekünk csuklóból, szót sem érdemel.
Vártunk kicsit,hogy elég nagy, stabil legyen a láng a pirításhoz,addig elmondom,miből főztünk:
Amiből:
~ 2 kg marhalábszár
-3-4 közepes fej hagyma
-leveszöldség (1-2 db. mindenből ,répa,petrezselyem,egy kis zeller,paprika,paradicsom)
-krumpli
-zöldfűszercsokor (leginkább petrezselyem és zeller)
-60-80 gr disznózsír
-őrölt pirospaprika,só
Ahogyan:
Mivel rendszeres "bűvös "olvasó is vagyok,és figyelemmel követem a gulyás/pörkölt fronton mostanában zajló ütközeteket,én is eltértem a szokásos metódustól.Hogy a végeredményben ez mennyire volt érzékelhető,nem tudom,mindenesetre a hús sokkal omlósabb lett,mint általában a lábszár szokott.
Tehát:
A zsírt megolvasztottam és amikor már nagyon forró volt ,rádobtam a felkockázott húst.Nagy lángon körbepirítottam ,fehéredésig,és folyamatosan keverve,rázogatva pirítottam addig,amíg elkezdett levet ereszteni.Akkor került rá a finomra vágott hagyma,a hajszálvékonyra aprított paprika és a feldarabolt,hámozott paradicsom. Ezzel is pároltam a saját levében még só nélkül.Amikor a hagyma kezdett szétesni,belekerült a többi zöldség is,meg a só,és a durvára tört bors. Ezekkel is átforgattam, és paprikáztam is.Szerintem ilyenkor már mindenképpen célszerű beletenni a paprikát,mert a zsírban oldódó komponenseknek kell egy kis idő.
Egy-két perc után felöntöttem vízzel,beledobtam a fűszercsokrot,és végre leültünk a tűz mellé,néha dobtunk rá fát,szivaroztunk,sört ittunk,és megvitattuk az élet dolgait.
Ezzel a rendkívül fontos dologgal még sehol sem tartottunk,amikor már bele kellett dobálni a felkockázott krumplit is,mert a hús majdnem puha volt.
A krumplival együtt bő negyedóra alatt meg is puhult,és tökéletes időzítéssel megérkezett a célközönség is fáradtan,kipirultan,farkaséhesen.
Aki akart,tehetett bele még egy kis chilit (csak én akartam) ,és nagyon jóllakhatott.
Fotó nem készült,ahhoz túl éhesek voltunk:)
